-fight for emo tolerance-4.történet

Úgy gondoltam beszállok én is Polly tolerancia felhívásába, mert ezeket a történeteket érdemes hallania a világnak. Sok olyan ember lesz aki csak nevetni fog rajta (bár ezeknek az embereknek hasonlókat kívánok), sok olyan, aki elszomorodik, hogy merre is tart a világ és olyan is akad majd aki egyszerűen csak legyint rá, mert nem érdekli mások problémája. Úgy vélem mindegy mit vált ki belőletek… de remélem eljut hozzátok az üzenet, talán tanultok is belőle és örülhettek annak, hogy veletek még nem történt ilyesmi és ti sem fogtok másoknak fájdalmat okozni. Ezért is gondoltam hogy megosztom veletek ezt az igaz történetet...
Ez a nap is átlagosan kezdődött két fiatal életében, akik nem különböztek tőlem vagy tőled… nem voltak semmivel sem többek, vagy kevesebbek mint más ember. Szerették egymást, mindennél jobban, csak egy dologban különböztek… mindketten egy stílushoz tartoztak… az emohoz. A hiedelmekkel ellentétben nem akartak meghalni és nem voltak depressziósak. Imádták az életet, a világot, de főként együtt lenni szerettek.
A napjuk unalmasan kezdődött, lustálkodtak, tv-t néztek hogy valahogy eltereljék a figyelmüket. Mégis úgy határoztak, hogy felmennek este egy kicsit sétálni, addig is jól érzik magukat. Vidáman indultak el, sokat nevettek, kizárták a külvilágot, csak egymásra figyeltek… Sok ismerősükkel találkoztak, akikkel csak pár szót váltottak és mentek is tovább. Akkor még nem sokat jelentett az számukra, hogy a városban Kárpátia koncert van. Elengedték a fülük mellet, fel sem tűnt nekik, hogy ez mit is jelent. Ugyanis a Kárpátia koncert arról híres, hogy az suttyó alkoholista skinhead-ek összegyűlnek, hányásig isszák magukat, vagy tovább és az élő fába is belekötnek, mert ez van azonos szinten az intelligenciájukkal. Sajnos…
Tovább sétáltak és belefeledkeztek az időbe…. Egy idő után azonban valami nem stimmelt… egy autó feltűnően követte őket és amikor feléjük ért mindig lassított… eleinte még csak óvatosan, aztán odáig jutottak, hogy kihajolva a kocsiból saját debil nyelvükön szidták a párt. Nem nagyon foglalkoztak velük, mert az ilyen emberekkel nem érdemes… De egyre erőszakosabbá váltak, nem akarták őket békén hagyni és a kocsiban a Kárpátia zenéje üvöltött. Akkor a fiú azt mondta: - Szerintem ezek, biztos akarnak valamit, de mi ne várjuk meg még odáig isszák magukat, hogy cselekedjenek is. Menjünk biztonságos helyre. – a lány bólintott és elindultak a törzshelyükre. De mire odaértek elég későre járt, és hiába akart a tulaj nekik jót… záróra volt. Felajánlotta, hogy ha kell kihívja a rendőrséget, vagy hazaviszi őket, de nem akartak nagy felhajtást csinálni, pláne úgy hogy nem voltak benne biztosak hogy tényleges veszélyben vannak.
Amint kiértek a fiú alaposan körülnézett… sehol semmi... a barátnőjére nézett és azt mondta: - Tiszta a levegő, de biztos a közelben vannak még… úgyhogy gyorsan kell kapkodnunk a lábunkat. Nem szeretném ha bármi bajod esne és akármikor feltűnhetnek ezek a barmok. Jó?- a lány: -Igen, megpróbálom, de tudod, hogy nem bírom sokáig… - Ahogy tudták szedték a lábukat, már félúton voltak, hogy hazaérjenek épp egy sikátor előtt jártak. De akkor… ! Valami történt!
A fiú hirtelen balra rántotta a lányt és húzta magával a sikátor felé teljes erejéből, miközben azt kiabálta: - Fuss FUSS!!!! Ne nézz hátra!! - A lány szeme sarkából egy kocsit látott, amiben sokan ültek és egy hatalmas fékcsikorgást hallott amint befordultak a sikátorba. Azt sem tudta mi történik körülötte, de futott ahogy telt tőle… Mint kiderült a kocsiban öt skinhead ült, akik őket követték és amint meglátták, hogy az aznap esti szórakozásuk eltűnni látszik, azonnal fékeztek és utánuk fordultak.

A lány alig kapott levegőt, zihált… sajnos asztmás lévén az ijedtség és a futás eredménye a fulladás volt… már az ájulás szélén volt, de muszáj volt futnia. Közben a fiú ahogy tudta húzta magával, közben figyelte, hogy jól van e és bíztatta. – Nincs semmi baj. Minden rendben lesz, bízz bennem. - Sikerült eljutniuk egy zárt lakóparkba, ami ugyan biztonságos volt de zsákutca. Ha ott rájuk akadnak végük… A lány ahogy megállt és a falat támasztotta összeesett és kapkodta a levegőt, miközben a folytak a könnyei. A fiú miután kifújta magát elé térdelt, átölte, aztán letörölte a könnyeit: - Nincs semmi baj, nyugodj meg. – Sajnos baj volt, mert már nem volt hova menniük… Telefon sem volt náluk hogy szólni tudjanak bárkinek is, egymásra voltak utalva… Látták ahogy az autó, a támadóikkal a közeli utcákon köröz és őket keresi. A lány nagyon rosszul volt már, de a gyógyszere nem volt nála… minél hamarabb hazakellet jutnia. A fiú látta a barátnője szemében a kétségbeesést ezért azt mondta: - Én most kimegyek, ezek elé az állatok elé, hogy észrevegyenek… ameddig engem vernek, addig te hátul el tudsz menekülni. Ne vitatkozz, siess! Szeretlek… - Adott egy puszit az arcát és indult is volna, de a lány visszahúzta és gyilkos szemekkel nézett rá: -NEM! Sehová sem megyek nélküled! Megvesztél? Szerinted hagynám, hogy ezt tedd mikor szeretlek? – Mivel látta, úgysem tudná meggyőzni a barátnőjét, vett egy mély levegőt és visszajött. Ültek tétlenül… nem tudták mitévők legyenek… a fiú idegesen mászkált fel-alá és cigizett. A lány csorgó könnyekkel ült a falnál és próbált egyenletesen levegőt venni. Ekkor egy autó parkolt le és ajtók csapódtak be. Egyre közelebb hallották a lépéseket… Nem volt már több idő gondolkodni… a fiú megmarkolta a lány vállát, hogy a szemébe nézzen: - Most koncentrálj rám! Szedd össze minden erőd, mert futnunk kell! Át kell másznunk a kerítésen is ha azt akarjuk ne vegyenek észre, nincs több időnk! Megtudod csinálni? – a lány bólogatott, miközben szipogott. És akkor egymásra néztek, adtak egymásnak egy csókot és futottak!!! Ahogy csak bírták! A fiú félájult barátnőjét minden erejével próbálta átsegíteni a magas kerítésen, de így is sok helyen felsértették a drótok a lábát, a kezét. Aztán mászott ő is. Ezután a sötétben kitudja milyen utakon szaladtak, de még mindig volt kerítés amit megkellet mászniuk… Csak sejtették hogy a támadóik merre járhatnak, hallották őket a távolból, de inkább egymásra figyeltek és arra hogy a sötétben el ne keveredjenek.
Végül sikerült megmenekülniük… hazaértek. Ahogy bementek a szobába, mindketten lerogytak az ágyra és csak bámultak üres tekintettel maguk elé. Pár másodperc néma csönd után a lány a barátja mellkasához szorította az arcát és csak zokogott. Egyfolytában csak ezt hajtogatta: - Miért? Miért pont mi? Nem csináltunk semmit! Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek az emberek? – A fiú magához ölelte, de csak annyit tudott mondani: - Nem tudom… nem tudom… pedig mi csak sétálni akartunk.